S A P H I R A
’ Azt hittem befagyott a vízesés! ’ mormogta.
Egy sziklakiszögellésen álltak, a Lethya – vízesésnél, amely vagy 1500 m magasról zúgott alá a 800 méteres mélységbe, ahol az Oceda folyó hánykolódott. Ez a gyors folyó két óriási szikla között rohant, hol éles sziklatömbökbe, hol kisebb vízesésekbe ütközve. Ha itt valaki leesik, a víz a csontjait szilánkokra törné a sziklákon, vagy az erős sodrás nekilökné az egyik sziklafalnak.
’ Mindenesetre elértük Surda határát! ’. Megfordult és a társára bámult.
- Hogy megyünk át? A vízesés nem fagyott be és a folyón akkora jégdarabok úsznak, akár egy kontinens! – mondta a ménnek.
- Ne aggódj, Saphira! Nem úszunk át a folyón! – bíztatta Pharaoh, majd a kiszögellés melletti sziklára ügetett. Saphira kicsit kétkedve követte a harcias mént. Pharaoh hátrafordult és őt leste.
- Gyere utánam és bízz bennem! – mondta mosolyogva.
- De ha élve le is megyünk a folyóhoz, a másik oldalon nem tudnánk felmenni!
- Mondtam, picim, ne aggódj! Okos vagy és ügyes ezért most megmutatom neked a hazajutás útját – Pharaoh ismét mosolygott.
- Hogy? Várj egy kicsit! Ha úszunk, végünk!
- De mondtam, hogy nem úszunk. Gyere! – azzal elindult a meredek szikla mögötti apró párkányon. Ez annyira keskeny volt, hogy egy termetes teknősbéka alig tudott volna átkecmeregni rajta.
Saphira kétkedve nézett a vezérmén után, majd megcsóválta a fejét és elindult.
C E D E R I Q U E
- Elment! Érted? – Cederique visszahajtotta fejét a szalmára. – Elment örökre!
- Jajj, hagyd már abba! – csitította Doki. – Vissza fog jönni! Alice és Saphira már elmentek megkeresni!
- Nem, te ezt nem értheted! Nem fog visszajönni!
- Mindenki őt keresi, megtalálják!
- Nem fogják! Az a ló elvette az eszét! – háborgott Cederique.
- Cederique, ideje lenne enned valamit – hallatszott Carthago hangja.
- Nem eszek, míg vissza nem hozzák!
- Akkor csak visszajön! Te is tudod! – mondta Doki.
- Cederique, már napok óta nem eszel, nem iszol, és nem alszol! Legyöngültél! Nem gondolod, hogy Saphira nem ezt akarja? – kérdezte Carthago óvatosan.
’ Nem, valóban nem ezt akarja. De ő itt hagyott! Elment és nem jön vissza! ’. Cederique érezte, hogy torkát valami fojtogatja.
- Elég! Itt hagyott, elment és nem jön vissza! Hagyjatok békén! – kiabálta magából kikelve. Fejét a szalmába fúrta és lassan elaludt.
Z A F I R A A L S A I D A
Boldog volt. Nagyon! Végre lesz egy új gazdája és lesznek barátai! Úgy érezte ez élete legszebb napja. Mikor bevezették az istállóba, jókedve egyszerre elpárolgott. A lovakon szomorúság és gyász érződött. Az egyik boxból egy pej ló hajolt át a másikba, ahol egy szürke arab aludt csendesen. A következő box üres volt. Zafira nem értette, miért nem oda vezetik be. Ehelyett két állással arrébb kapott helyet.
- Sziasztok! – mondta csendesen. Senki nem figyelt rá. Zafira fújt egyet majd felemelte a fejét.
- Sziasztok!
- Szia – fordult felé a pej mén.
Zafira rámosolygott. ’ Végre! Észrevett valaki! ’
- Mi történt, hogy ilyen szomorúak vagytok? – kérdezte
- Az egyik kanca eltűnt! Cederique azóta maga alatt van!
- Értem, nagyon sajnálom! Mikor tűnt el, ha...
- Egy hete! Azóta nem találják Saphirát!
- Saphira?!
- Ismered?
- Egy nagy fekete, angol telivér kancáról beszélsz, akinek zafírkék szemei vannak?
- Igen! Ő Saphira!
- O,o hát sosem szabadulok tőled, Isidar Mirthim Saphira, Surda leggyorsabb lova? – kérdezte csendesen.
C E D E R I Q U E
Egy nagy síkságon állt. A talajt fehér homok borította, a nap az égen ragyogott, a szél szabadon járt. Mesés hely volt! A távolban egy trópusi erdő rajzolódott ki, előtte egy friss vizű patakkal. Cederique mégis a síkság közepén állt, ahelyett, hogy odament volna. Csak állt és bambult maga elé.
- Mi a baj? – kérdezte egy hang. Cederique nem fordult abba az irányba ahonnan a hang jött.
- Elment és nem jön vissza! – vágta rá sértődötten.
- Sajnálom, Cederique! Ennek így kellett lennie.
- Nem! Hagyj békén! – üvöltötte.
- El kellett mennie, értsd meg! – győzködte a hang. Cederique érezte, hogy egy ló áll mellette.
- Menj el!
- Nem tehetett mást. Hívta a vezérméne, hisz ő vezérkanca! El kell engedned! Nem ismered Surda törvényeit. Ő vadló. – mondta az idegen. Cederique felemelte a fejét. Surda! ’ Hát persze! ’
- Surda! – fordult végre a hang irányába. – Surdába ment!
Cederique megkövült a látványtól. Két pajkosan csillogó, de jéghideg zafírkék szempárral találta szemközt magát. Úgy tűnt az idegen vörös orrlyukaiból tüzet fúj. Teste olyan erős és nagy volt akár egy shire és a leggyorsabb angol telivér keveréke. A legtökéletesebb ló volt, akit valaha látott!
- Saphira?! Te vagy az?
- Hagyd, hogy elmenjen! Ne gyötörd magad! – hallotta az idegen hangját, aki sebesen távolodott.
Cederique megrémült. Minden olyan zavaros volt!
- Surda! Surdába ment! Tudom! – kiabálta.
- Tudjuk Cederique! – hallotta Doki hangját.
S A P H I R A
A vízesés mögött voltak. A félhomályban egy tágas barlang rajzolódott ki. Elöl a vízfüggöny takarta, hátulról sötétség ölelte. Jobb oldalán egy boltíves, sötét folyosó volt. Pharaoh elindult a sziklába vájt folyosó irányába.
- Gyere! És ne aggódj! – hallotta a gyönyörű mén hangját. Saphira lassan elindult utána.
- Hosszú még az út? – kérdezte.
- Nyugodj meg, kérlek! Nemsokára ott vagyunk!
- Pharaoh?? Gondoltál már arra, hogy Surda lehetne egy ország? – kérdezte, miközben belépett a folyosó hideg légkörébe. Ekkor eszébe jutott Cederique. ’ Mi lehet most vele? Úgy hiányzik! ’
- Hogy jutott ez most eszedbe?
- Cederique kérdezte. Végülis amekkora a területe, megtenné egy országnak! A mi országunknak!
- Ezt majd még megbeszéljük... – Pharaoh mosolygott az utolsó mondaton.
- Rendben.
- Ha ország lesz – kezdte ismét Pharaoh – te leszel Surda Vadlovainak Királynője!
Saphira mosolygott. Szerette Pharaoht, azt, aki kiscsikó kora óta vele volt. Így nem csoda, hogy ő lett Pharaoh vezérkancája.
Z A F I R A A L S A I D A
- Szóval te vagy Cederique? – kérdezte a legyöngült, sovány méntől.
- Igen. Honnan ismered Saphirát?
- Láttátok azt a nagy szürke, büszke mént? – kérdezett vissza. Cederique és Doki egyszerre bólintottak.
- Na, ő anyai ágon úgymond az unokatestvérem – jelentette ki Zafira.
Dokinak kis híján leesett az álla.
- Szóval te is Surdában születtél? – kérdezte Cederique remegő hangon.
- Hát nem egészen, egyéves és kétéves korom között voltam ott. Vagyis egy évet töltöttem ott!
- Akkor tehát mindent tudsz Saphiráról és a másik lóról...
- Pharaoh! – vágott Cederique szavába a deres kanca.
- Pharaoh-ról.
- Valahogy úgy.
- Akkor kérlek, mondd el! Mindent tudni akarok rólunk és Surdáról!
’ Szegény! Teljesen maga alatt van. Saphira, minden mént megbolondítasz? ’
- Hát jól van – kezdte Zafira.
D O C O ’ D Y N A M I T E
Zafira egy órán át beszélt nekik Surdáról, Saphiráról és Pharaoh-ról. Hogy most ők Surda „királya” és „királynője”. Doki csodálkozva hallgatta a meseszerű történetet.
- Hát ez csodálatos! – szólalt meg végül.
- Jólvan! Akkor most már mindent tudtok arról a nyamvadt kancáról. Aludhatnánk végre?! – háborgott Fresh.
- Fogd be! – ripakodott rá Doki.
- Mert ha nem mi lesz?
Doki égett a dühtől. Pillanatok alatt szégyenletes „szóverekedés” kerekedett a két ellenfél között.
- Eeeeléééég! Hagyjátok abba! – kiáltotta Carusso. – Mindenki csöndben marad! – mondta és villámló szemekkel nézett Freshre. A fekete kanca dühtől toporzékolt, de inkább nyugton maradt.
’ Kösz...mi is a neve? Ja igen! Carusso. Hát köszi Carusso! ’ gondolta.
- Szóval, hogy tudatjuk a gazdáinkkal, hogy Saphira és Pharaoh Surdába mentek? – kérdezte.
- Mondjuk...sehogy? – ajánlotta Zafira. ’ Mi? Ezt most miért mondja? ’
- Az az igazság, hogy szerintem még nem értek el Surdába! Legalábbis oda egy lónak az út innen, úgy egy hét és pár nap. Gondoljatok csak bele! Mi lenne, ha még nem lennének Surdában, és kutyákkal üldözőbe vennék őket?? – Zafira morgott egy kicsit. Ekkor Cederique váratlan dolgot tett: az etetőjéhez ment és az összes répát megette.
S A P H I R A
A folyosó végénél apró fehér kristályok világítottak. A kijárat már nem volt messze. A falakat moha takarta és a talaj zúzott kővel volt felszórva. A kijárat előtt földig érő indák voltak, melyek között aranyozott fény szűrődött át. Pharaoh egy szökkenéssel kijutott a szabadba. Saphira kissé vonakodva követte. Lehunyta a szemét, mikor átment az indák szőtte ajtón.
A Tündér erdőben találta magát. Itt olyan magasak voltak a fák, hogy a felhők alját csiklandozták. A lombjuk terebélyes volt és üde, ezernyi madár otthona. A bokrok virágba borultak és a szellő lebegtette szirmukat. A földön nőtt növények virágai ezernyi színűek voltak, szinte szőnyeget alkottak. Az erdőben élő állatok mókás hangokkal üdvözölték a hazatérőt.
- Olyan jó végre itthon lenni! – nyögte ki Saphira. Már alkonyodott és a nap utolsó sugarai arany színbe öltöztették az erdőt.
- Induljunk! Hamarosan a parkban leszünk – mondta Pharaoh, aki szintén nagyon boldog volt. Saphira elindult utána. ’ Milyen kár, hogy Cederique nincs itt! És Doki is hiányzik. Vajon még mindig annyira idegesítő Fresh? És Carthago tovább kíváncsiskodik, miközben magáról alig mond valamit? Cederique és Doki imádnák Surdát! ’.
- Versenyezzünk a Nagy Szikláig! – kiáltotta Pharaoh-nak, majd megindult.
C E D E RI Q U E
- Én nagyon sajnálom! Ostoba voltam! – jelentette ki. Doki és Zafira csak értetlenül bámultak rá.
- Tényleg! Nagyon hiányzik Saphira, mert jó barátom volt. De közben elfeledkeztem rólad Doki! És ő már nem jön vissza. Ezt te is megmondtad Zafira! – Cederique szipogott egy kicsit.
- Én nem... – kezdte Zafira ijedten.
- Hagyjuk! Már több mint egy hete, hogy elment! Lássuk be: Saphirának ott a helye! És most aludjunk. Holnap nehéz nap kezdődik. – jelentette ki, azzal leheveredett és úgy tett mintha aludna.
Néhány perc múlva Doki is követte a példáját, majd Zafira is. Cederique azonban nem aludt. ’ Hol járhatsz most, Saphira? Hiányzol! Remélem, visszajössz! ’. Szipogott egy keveset, majd felállt és Surda irányába nézett, ahol a csillagok ezüstösen ragyogtak. És mintha Saphira megértette volna...
S A P H I R A
Ügetésre váltott, majd megállt. Pharaoh-t jócskán lehagyta. A büszke mén már nem is vágtatott szélsebesen, inkább nyugodtan galoppozott utána. Az Alkonyat réten száguldottak keresztül, ami a Tündér erdő és Surda Lovasparkja között terült el. Csakhogy a parkot nem volt olyan egyszerű megközelíteni! Ugyanis az Alkonyat rét egy közel ötven méteres szakadékban végződött. Alatta terült el a Park. Elöl a Nagy Szikla határolta, hátulról dombok, két oldaláról pedig sűrű fenyvesek, melyekben csak a vadlovak nem tévednek el.
- Szebb lett, mint volt! – mondta csendesen. Már teljesen besötétedett, csak a Hold és a csillagok világítottak. A lovak egykedvűen legeltek vagy épp pihentek. Őket várták! Pharaoh-t és Saphirát.
Saphira hátravetette a fejét és felágaskodott. Hangosan, élesen nyerített. Sörénye lobogott a gyenge éjszakai szellőben. Éjfekete szőre ezüstösen ragyogott a Hold fényében, olyan volt, mint valami fekete gyémánt. Zafírkék szeme felizzott és most kéken ragyogott. Mellső lábaival hevesen rugdosott. Éles nyerítésére a lovak felkapták fejüket és hosszú, elnyújtott nyerítéssel viszonozták. Ekkor egy sötét alak vált ki a ménesből és indult felfelé a sziklára. Időközben Pharaoh megérkezett Saphira mellé és most ezüstösen csillanó szemmel őt figyelte.
Mikor Saphira ismét négy patán állt a talajon, Pharaoh felé fordult. Nézéséből a büszke vezérmén rájött: Saphira ismét Surdai Vadló!
- Üdvözöllek itthon titeket Saphira és Pharaoh! – szólalt meg egy hang. Aphrodite volt, a nagy frízre emlékeztető Surdai Vadló.
- Gyertek! Már azthittük eltévedtetek – Aphrodite egy pajkos mosollyal válaszolt még, majd megfordult és elindult a lefelé vezető úton. Saphira és Pharaoh követte őt, majd eltűntek az erdő sötétjében.
És ugyanezt látta Cederique is az ablakból. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
